2021.10.29.
Heka László aktivitása 2020. szeptemberétől október végéig
A szeptemberi összefoglalónkban beszámoltunk a publikációs tevékenységről, konferenciákon való részvételről, kutatásokról. Ennek apropóján kiemelnénk, hogy eltelt immár 15 éve annak, hogy az Intézetünk égisze alatt Iszlám jog nevű fakultatív tantárgyat oktatunk, amely keretében a klasszikus iszlám jog mellett a házassági jogot, a vagyoni és az öröklési jogot is tanulhatják a hallgatók. 2006 óta az Összehasonlító Jogi Intézet keretében a Pólay Elemér Alapítvány Tansegédleteként jegyzetet is publikáltuk A szláv népek joga címe alatt. Annak IV. része A shari’a jog fejlődése és alkalmazása a délszláv térségben (209-301. o.) bemutatja azt is, miként alkalmazták az iszlám jogot a Balkán térségben.
Két évvel később már a Zsidó jog című fakultatív tárgyat is meghirdettünk, melynek tananyagát 2008-ban A zsidó jogrendszer alapjai című jegyzet foglalja össze. Ez a kötet is az Összehasonlító Jogi Intézet keretében a Pólay Elemér Alapítvány Tansegédleteként látott napvilágot. Végül tíz éve annak, hogy a Vallási jogrendszerek nevű fakultatív tárgyat is hallgathatják az érdeklődők az Összehasonlító Jogi és Jogelméleti Intézet tantárgyai egyikeként. Az egyházi joggal kibővítve megjelent - a zsidó és az iszlám jogot is felölelő – kötet 2012-ben szintén karunk tansegédleteként.
Az elmúlt hetekből - aktívitásunkkal kapcsolatosan - kiemelnénk egy kroatista (horvát nyelv és irodalom) konferencián való részvételt. 2021. október 8-án Szabadkán a Vajdasági Horvátok Kulturális Intézete, a szabadkai „Hrvatska čitaonica“ és a Magyarországi Horvátok Tudományos Intézete szervezésében megtartott nemzetközi tudományos-szakmai konferencián két vajdasági származású horvát költőről, Slavko és Miroslav Mađer fivérekről tartottam előadást. Példaértékű az esetük. A nagy tehetségű Slavko 24 évesen halt meg alig néhány verset publikálva, a többi verse kéziratban maradt. Öccse, Miroslav összevonta a két nevet, s közös Miroslav Slavko néven jelentette meg saját verseit bátyja költeményeivel együtt, így megörökítette a nevét. Testvéri szeretet példája ez, az ünnepelt költő a 2015-ben 86 éves korában bekövetkezett haláláig büszkén viselte Slavko nevét is. Költeményei a szerémi, szlavóniai emberek életéről, a szülőföld iránti szeretetről, a lassan megszűnő vidéki életmód eltünéséről, illetve az emberi lét mindennapi kérdéseiről szólnak. Azokkal azonosulni tud bármelyik alföldi lakos. A testvéri szeretet méltó példája az övéké...
November 14-16-án oktatónk részt vesz a Vukovárban rendezésre kerülő „Vukovár '91. – harminc évvel később“ című 24. tudományos konferencián. Előadásának címe „Vukovár a magyar sajtó tükrében”. Ezen a konferencián megemlékeznek a barokk város három hónapos ostroma után 1991-ben november 18-án bekövetkezett megszállására, teljes megsemmisítésére, közel 30 ezer horvát, magyar és egyéb nemzetiségű lakos kitelepítésére és a horvátországi háború (1991-1995) során elkövetett legnagyobb háborús bűnére. Több mint 200 foglyot megöltek, még a kórházban ápolt sebesülteket vagy betegeket is elvezettek kivégzésre a nemzetközi közösség szeme látára. Martin Niemöller mondatai jutnak ilyenkor az ember eszébe, aki a nácikra vonatkoztatta a szavait, de azok ma is „élnek”. A német teológus megjegyezte: „Amikor elvitték a kommunistákat, csendben maradtam, hisz nem voltam kommunista. Amikor elvitték a szakszervezeti tagokat, nem szóltam, mert nem voltam szakszervezeti tag. Amikor a szocialistákért jöttek, csendben maradtam, hisz nem voltam szocialista. Amikor elvitték a zsidókat, nem szóltam, mert nem voltam zsidó. Aztán eljöttek értem, de már nem maradt senki, aki szólhatott volna".
Készülődve erre a konferenciára, itt a Mindenszentek (Sollemnitas Omnium Sanctorum, az üdvözült lelkek emléknapja) ünnepe előestéjén látom magam előtt a harminc évvel ezelőtti képeket. Égő városokat, hidakat, gyűlöletet, akkori évfolyamtársaimat, akik egymással farkaszemet néznek. És készek meghalni a nemzetért, hazáért… Látom magam előtt azt a fiatal barátomat, akit utolsó éves mérnökhallgatóként egy akna ölt meg. És egyidőben van bennem egy költői, magasztos érzés, ugyanakkor a szomorúság is bennem lakozik. Vagyis inkább csak annak emléke, amint Szent Ágoston mondja: „Érzelmeink emlékét az emlékezet megőrzi, de nem örül, vagy szomorkodik miattuk.”
Igen, ma már kellő távlatból elemezem az eseményeket, mintha nem is velem történtek volna meg. Tudomásul veszem, hogy az ember hol az égi magaslatokban „jár”, hol pedig profán dolgok között bolyong. Talán ma kevésbé foglalkozik saját magával, lelki világával. Számomra Immanuel Kant által feltett három kérdés - Mit tudhatok?; 2. Mit kell tennem?; 3. Mit remélhetek? – összefoglalja a gondolataim irányelveit, cselekményeim irányát. Minden gondolatom a felé vezet, hogy kiderítsem mi az ember? Eljutva a mostani szép koromba egyet kell értenem Szokratész azon megállapításával, mi szerint „Ipse se nihil scire id unum sciat.” vagyis „Tudom, hogy semmit sem tudok”. Mert évtizedes kutatások eredményeként megállapíthatom, hogy elenyésző a tudásom, hiszen annyi minden van, amit szeretnék felismerni, de azt nem tudom. Visszatérve Kantra és a kategorikus imperatívuszra, az erkölcsi törvényének értelmezésére, feladatomnak tartom azt, hogy „mérce” legyek. Sokszor úgy érzem, hogy e téren emberként és oktatóként is kudarcot vallottam. Bár a hallgatókat bíztatom arra, hogy „A tanuló ne gondolatokat, hanem gondolkozni tanuljon”, és hogy „Csak vidám szívvel vagyunk képesek gyönyörködni a jóban.”
A kudarcaim ellenére továbbra is bátran vallom a német filozófus leggyakrabbam idézett gondolatát: „Két dolog tölti el lelkemet annál újabb és annál növekvőbb tisztelettel és csodálattal, minél többször és tartósabban foglalkozik vele gondolkodásom: a csillagos ég felettem és az erkölcsi törvény bennem.” Ebben az év végi időben napközben gyakran felnézek a templomi mennyezetekre felfestettekhez hasonló délutáni felhőkre és a csillagos égre…
Nagy vágyam „derék és jámbor” módon erényesen élni vagy legalább úgy, ahogyan ezt Ulpianusz mondja a jogról: „Honeste vivere, alterum non laedere, suum cuique tribuere” (Tisztességesen élni, senkit meg nem sérteni, s mindenkinek megadni a magáét). A helytállás kegyelmének örülni kell, hiszen a mindennapok kihívásai során szükséges a jámborság és a helyes kiállás.
A Mindenszentek ünnepének másnapján van a halottak napja (a horvátok úgy mondják, hogy „a lelkek napja”, ami jobban kifejezi a szimbiózist) így a két nap eggyé válik. A templomok megtelnek, a temetők városokká válnak, hiszen mindenki meglátogatja szeretteinek sírját, majd az est leszálltával a többezer égő gyertya gyönyörű látványt nyújt. Számomra ilyenkor az elmélyülés nélkülözhetetlen része Mozart Requiem-je. Nehéz kiválasztani annak egy számomra kedveltebb részét, de talán a Benedictus az. Az idén is így van. Emlékszem a szüleimre, akiknek sírját a járvány miatt már legalább két éve nem látogattam meg, a rokonaimra, barátaimra, jótevőimre, a kollégákra, munkatársakra, akik olyan sokat segítettek nekem, éppúgy, mint azokra is, akik valamilyen ok folytán ezt elmulasztották megtenni. Rájuk emlékezve eszembe jut egy Omiš városban található latin felirat (ígérem, hogy ez az utolsó latin idézet), amely így mondja ki Istennek a hálát: Gratias ago tibi Domine quia fui in hoc mundo. (Köszönöm neked Uram, hogy élhettem ezen a világon).
