2021.04.16.
Intézetünk habilitált egyetemi docense Dr. Heka László az online oktatás mellett a tárgyalt időszakban folytatta a kutatási és publikálási tevékenységét.
Oktatónk már két évtizede közeli munkatársa a Vajdasági Horvátok Kulturális Intézete (Zavod za kulturu vojvođanskih Hrvata) és annak felkérésére elkészítette a Zastupništvo nacionalnih manjina u parlamentima postjugoslavenskih država (A nemzeti kisebbségek parlamenti képviselete a jugoszláv utódállamok országgyűléseiben) című negyven oldalas tanulmányt. Annak megjelenése a vajdasági intézet gondozásában publikálásra kerülő Évkönyvben történik.
A tanulmány górcső alá veszi a volt Jugoszlávia alkotmányos rendszerét, a népek önrendelkezési jogának megvalósítását és az utódállamok keletkezésének jogi hátterét. A szövetségi és a tagállamok 1946, 1953, 1963 és 1974. évi alkotmányainak összehasonlítása alapján bemutatja az állami berendezkedést, a szövetségi és a tagállami hatásköröket, az autonóm tartományok (Vajdaság, Koszovó) szpecifikus jogállását, illetve a nemzeti kisebbségek jogait.
Az ún. lenini alkotmányból átvett „népek önrendelkezési és elszakadási joga“ a szövetségi és a tagállami konstutuciók preambulumában kapott helyet, éppúgy mint a másik két szocialista jogcsaládhoz tartózó szövetségi államban – (Szovjetunióban és Csehszlovákiában) -, és „garantálta“ a népeknek az önrendelkezi jog (self-determination) mellett még az elszakadásra való jogot is. Az alkotmányok nem rendelkeztek ezen jog megvalósitási eljárásáról, mivel az egypártrendszerben elképzelhetetlen volt az ilyen indítvány. A berlini fal összeomlásával azonban ez a nemzetközi jog által is szabályozó jogosítvány sarklatos szerepet kapott. Jóllehet a délszláv alkotmányjogászok és a jogász társadalom eltérően értelmezte az eljárási szabályokat. Szerbiát és Montenegrót kivéve a többi tagállam népszavazás útján kimondta a függetlenségét. A különválás azonban csupán egy véres fegyveres konfliktus keretében történt A délszláv állam felbomlásával kapcsolatos jogi kérdések eldöntése érdekében az akkori Európai Közösség „rendkívüli miniszteri értekezlete” 1991. augusztus 27-én létrehozott egy ad hoc jellegű Választott Bíróságot, amely az Európai Konferencia Jugoszlávia békéjéért című intézmény mellett tevékenykedett. A francia alkotmánybíróság elnöke, Robert Badinter vezetése alatt működő testület elfogadta azt az álláspontot, mely szerint az önrendelkezési jog a jugoszláv tagköztársaságokat illette, így az azokban 1991-92-ben megtartott népszavazások feljogosították őket a függetlenség kimondásához. A volt Jugoszláviában történtek nyomán Csehszlovákia és Szovjetunióban békésen és a tagállamok határainak elismerésével történt.
Végül a tanulmány utolsó fejezetében kitér arra, hogy a délszláv háború következményeként és a nemzetközi közösség nyomására a délszláv utódállamokban – főként Horvátországban – a nemzeti kisebbségeknek biztosított a parlamenti képviselet.
A nemzeti kisebbségek parlamenti képviselete Európában különös tekintettel a jugoszláv utódállamokra című „Miskolci Jogi Szemlének“ lektorálásra elküldött tanulmány részletesen taglalja a nemzeti kisebbségek kérdését, főként a parlamenti képviseletükkel kapcsolatos megoldásait Európa különböző államaiban. E témakörben eltérően vélekednek kontinensünk országai keresve a megfelelő megoldásokat. Az egyik létező érv az, hogy a nemzetiségen alapuló parlamenti képviselet nem annyira a politikai célok kifejezésére irányul, hanem az adott nemzeti kisebbség jogainak és érdekeinek védelmére. Ebből kifolyólag e nézetet vallók úgy tartják, hogy a nemzeti kisebbségek parlamenti képviselete ne váljon politikai töltetűvé, csakhogy az országgyűlési képviselő intézménye elválaszthatatlan a politikától. Az alkotmányok rendszerint rögzítik, hogy a képviselőket „a választópolgárok általános és egyenlő választójog alapján, közvetlen és titkos szavazással, a választók akaratának szabad kifejezését biztosító választáson, sarkalatos törvényben meghatározott módon választják”, valamint, hogy „az országgyűlési képviselők jogai és kötelezettségei egyenlők, tevékenységüket a köz érdekében végzik, e tekintetben nem utasíthatók.” Ebből kiindulva az következik, hogy nem tehető különbség a megválasztott honatyák között az alapján, hogy valaki az államalkotó nemzet vagy egy adott nemzeti kisebbség tagja-e. Ezért, ha az ország nem kíván a kisebbségieknek ilyen hatáskört biztosítani, akkor az érdekképviseletüket más módon próbálja megoldani.
A górcső alá vett országok közül Horvátország a 151 fős Saborban nyolc kisebbségi képviselőt választ (három szerb, egy magyar és egy olasz mellett a többiek közösen választják meg még három képviselőjüket), Szlovénia kettőt (egy magyart és egy olaszt), a többi délszláv országban ugyan nincs garantált kisebbségi mandátum, de a nemzetiségek kedvezőbb feltételek mellett juthatnak a parlamenti székekbe. Az EU-ban Horvátországon és Szlovénián kívül további kilenc országban létezik valamilyen típusú nemzeti kisebbségi képviselet. Belgiumban (egy felsőházi), és Cipruson területi-etnikai alapon jár a képviseleti jog, Dániában (két-két képviselőt választanak meg Gröndland és Ferőer szigetek területén), Finnországban (az Eduskunta 200 képviselője közül egyet a többségében svéd anyanyelvűek lakta autonóm Aaland szigetek adják és a számuknak saját kulturális önkormányzatuk – Saamelaiskäräjät – van, melynek 11, többek között nyelvi, bányászati, erdészeti és oktatási jogosultságai vannak) és az olasz Szenátusban a zömében kisebbségek által lakott területeken külön választókerületekben megválasztják a gyakran kisebbséghez tartozó képviselőt. Végül valami fajta képviselet biztosítása megtörténhet az alacsonyabb vagy kedvezményes választási küszöb előírásával. Magyarország, Olaszország (képviselőház), Románia (alsóház), valamint Lengyelország esetében ez a választási küszöb ki nem szabásával valósul meg.
A kisebbségi képviselet politikai válsághoz és nacionalista felinduláskhoz vezethet az olyan esetekben, amikor a kisebbségiek a kormányzásban vesznek részt (vagy a bal-liberális vagy a konzervatív párt szövetségeseként). Így például Horvátországban a szerbek, Bulgáriában a törökök, Észak-Macedóniában az albánok ellen fordulhat a hangulat az elégedetlenkedők részéről.
A tárgyalt korszakban a harmadik elkészített tanulmány címe A montenegrói nemzet kérdése: Az 1918. évi podgoricai Nemzetgyűlés alkotmányjogi következményei). Abban a montenegrói nemzet identitása kerül górcső alá. A kérdés, amelyre a montenegróiak sem tudnak választ adni az, hogy egy önálló nemzetről van-e szó, vagy csupán a szerb nemzet egyik ágáról. Kétségtelenül két rokonnépről van szó, de a nemzeti identitás bonyolultságról talán az is árulkodik, hogy a 2011. évi népszámlálás adatai szerint az országban 45% montenegrói nemzetiségű mellett 29% szerb élt, viszont a lakosság 43%-a szerb, 37%-a montenegrói anyanyelvűnek vallotta magát. Nem vitatott az sem, hogy a crnagorai hercegek (knjazok) magukat szerbnek nevezték, hogy a nemzetüket is szerbnek tartották a 20-ik század elejéig, amikor megerősödött a crnagorai nemzeti öntudat. Amikor I. Nikola Petrović herceg magát királlyá koronáztatta 1910-ben akkor már erősen megoszlott a társadalom szerb és montenegrói részre. A világháború során a király és a kormánya, valamint a parlamenti képviselők nagy része külföldre menekült, így nem volt jelen 1918-ban, amikor Szerbia az antant szövetségeseként megszállta Montenegrót. Jóllehet még tartott a nemzetközileg elismert ország parlamentjének megbízatása, mégis a szerb érzelmű montenegróiak szervezésében megtartott választásokat követően 1918-ban a podgoricai nemzetgyűlés kimondta az uralkodóház trónfosztását és Szerbiához való hozzácsatolását. A montenegrói érzelműek ezt követően felkelést robbantottak ki, és a béke csak 1925-ben állt be. A délszláv állam idején a nemzeti kérdés nem került terítékre, de az 1991-ben kirobban háborút követően elkezdődött a Szerbiától való távolódás, amely a függetlenség kikiáltásával (2006-ban csúcsosodott ki). Az elmúlt 15 évben a montenegróiak átírták a történelmüket, az alkotmányjogászok pedig erősen megkérdőjelezték az államiságuk megszűnését, pontosabban annak alkotmányosságát. A tanulmány választ ad az ezekkel felmerülő kérdésekre.
